Ránézek…
Rámnéz…
Összekapcsolódik a tekintetünk. Megszólal a zene lágyan, szinte suttogva és szárnyra kel a kis csilingelő dallam a lelkemben. Sötét a színpad, csak mi vagyunk itt ketten egymásnak. Megfogja a kezem; érzem ahogy a torkomban dobog a szívem. Izgulok, zavarban vagyok. Mit fog szólni, ha nem látja rajtam a szerelmem? Lesütöm a szemem. Érzem, ahogy végigsimítja az arcom. Felnézek, egyenesen a szemébe. Furcsa érzések kavarognak bennem: szeretek és mégis szomorú vagyok. Tudom, hogy nem látjuk egymást soha többé.
Lágyan átkarol, együtt mozgunk a ritmusra. Már nem látom a sötét színpadot, sem az erős fényt, ami körülvesz minket. Csak őt látom. Félénken elmosolyodok, mire ő megszorítja a kezem. Jó, hogy mellettem van. Óvatosan felemel, én átkarolom a nyakát, majd mélyen hátradőlök. Lerakom a kezeim, átfordulok rajtuk, majd kecsesen újra felállok.
Ő addigra már messze jár. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Utána rohanok, és megállíttom. Búsan néz rám. Szeme ezt kérdezi: minek ez az egész, ha úgyis el kell válnunk? Nyugtatóan végigsimítok a karján, majd átölelem. Ő felkap és pörgünk, csak pörgünk…
Úgy simolunk össze, mint a festékek, ha összekeverik. Egyek vagyunk. Egy test van. Elveszett a két ember. Csak egy lüktető szív van, ami egyet akar: szeretni. Olyanok vagyunk, akár a nappal és az éjszaka: különbözünk, mégsem létezünk egymás nélkül.
Mikor kibontakozom a karjaiból már más ember vagyok: egy igazabb, egy új ember, aki csak szeretni tud. De vajon ő is így gondolja?
Ismét a karjaiba zár, mintha sohasem akarna elengedni. Csakhogy ő is tudja: nemsokára el kell válnunk, és ezt nem akadályozhatja meg senki…
Kibújok a karjaiból, elllököm magamtól és futásnak eredek. Félúton sem járok, mikor átkarol és maga felé fordít. Kezeibe veszi az arcomat és megcsókol. Most már tudom, hogyha el is kell válnunk, örökre egyek maradunk, hisz a szívünk ugyanazt a dallamot játsza. Megkapaszkodom benne és kilököm magam. Tart, nem hagyna leesni soha… Tudom, hogy én vagyok a legfontosabb neki a világon, és ő is tudja, hogy érte bármit megtennék. Lassan leereszkedek és elé állok…
Hirtelen valami nagy erő taszít szét minket, messzire kerülünk egymástól, oly messzire, hogy már nem is látom. Kétségbeesetten nézek körül, de hiába. Nem érzem jól magam, olyan mintha félbe szabtak volna. A másik felem elveszett, meg kell keresnem, hogy újra egész legyek. Aztán észreveszem. Nincs is olyan messze. Ő is céltalanul keresgél, arca riadt és szemeiben félelem csillog. Felé intek, hisz beszélni nem tudok. Észrevesz és futásnak ered. Én is rohanok, rohanok felé…
A nyakába ugrok. Erősen átfog, most már biztonságban érzem magam. Ismét forgunk, de most már boldogságunkban, hogy megleltük egymást. Nem érzem jól magam, valami hiányzik…
Erőtlenül omlok a karjaiba, nem bírok mozogni, nem bírok élni. Kinyitom a szemem és látom, hogy megrémült. „Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek” -játsza a dallam a szívemben. Végigsimítom az arcát és átölelem. Elenged, s én megint ott állok előtte. Letérdel és némán kérlel. Örök szerelmet esküszünk egymásnak. A dallam a szívünkben összekapcsolódik, immár mindenünk egy.
Megfogja a derekamat és felemel a feje fölé, én pedig hátradőlök és megfogom a lábait. Pár pillanatig megint összeolvadunk, majd elhalkul a dallam, majd elhal. Felharsan a taps…
A színpadon ezer fény játszik, s mi meghajolunk a közönség előtt. Újra idegenek vagyunk…

– Vége –

—————————————————————————————————————