Rám néz és szaravaszan elmosolyodik. Látszik, hogy ő a csapatkapitány. Erős, izmos, okos és nem ismer kegyelmet.
Mikor a fülébe jutott miket terjeszt róla az az álszent Erik, olyan képet vágott, mintha lenyelt volna egy jókora citromot. Azonnal felkereste azt a pojácát és kihívta egy mindent eldöntő, utolsó meccsre. Régóta folyt a harc köztük, de eddig még nem került sor nyílt összecsapásra. Mindennek megvan a maga ideje, azt hiszem ennek a csatának most van itt az ideje. A csapatkapitány és a csatár összecsapásának híre futótűzként terjedt végig a városon, és ma, az esemény napján zsúfolásig megtelt a lelátó. Itt volt mindenki, aki számított: az edző, aki cseppet sem örült ennek a csatának; az igazgató, fölényes mosollyal az arcán (nyilván azt hiszi miatta gyűlt össze ez a sok ember), a trénerek és a rivális csapatok is mind ott szorongtak a műanyag székeken. Mindegyikük arcán feszült izgalom ült: ha valamelyikünk elmegy a csapatból akár még győzhetnek is. Ránéztem Sunyira a fő ellenség csapatkapitányára. Olyan gonoszul vicsorgott, mintha tudná mi lesz a küzdelem eredménye. Nem birnánk elviselni, ha ezek lennének a bajnokok! Mi voltunk a legjobbak, vezettünk a bajnokságban, de nehéz munka árán jutottunk el idáig. Az elején nagyon nehéz volt, az edzőnek sokat kellett küzdenie értünk, hisz vegyes csapat voltunk. Ráadásul nagyon jól játszottunk. Viszont nem találtuk meg a hangot egymással. Rengeteget veszekedtünk és verekedtünk. Emlékszem milyen nehéz volt kordában tartani az indulatokat, de sikerült! És lehet, hogy bajnokok leszünk! Most azonban valami egészen más miatt bámul minket az egész város. Ez a küzdelem meghatározó lesz a csapat életében. Ha Gergő veszít átadja csapatkapitányi posztot Eriknek, ha viszont nyer Erik repül a csapatból.
A labdákat odakészítették a kapu elé, az akadálypálya elkészült. Gergő újra rám nézett. A zöld szempár belefúródótt az enyémbe. Mondjad már! Sürgettem némán. Mond már ki! Nyitja a száját, végre kimondja…
-Ne csináld Gergő!-visította Kitti a pálya széléről. Dühösen a kezeit tördelő lányra pillantottam, majd vissza Gergőre. De ő már felállt a rajthoz és nem nézett rám többet.
-Kérlek, ne csináld!-hangzott fel újra Kitti hisztérikus sikolya. De már késő volt. Számhoz emeltem a sípot és belefújtam. A csata elkezdődött. Diadalittas öröm töltött el, ahogy a könnyeivel küszködő Kittire sandítottam, ugyanakkor szorongás lett urrá rajtam. Eddig bele sem gondoltam: mi lesz, ha ezt a csatát tényleg komolyan veszik? Akkor vége a csapatnak…
Erik állta a sarat, könnyedén vette az első két akadályt, viszont a második bólya után rálépett a labdára és elhasalt a fűben. Gergő ezt észrevette, megállt és egy gonosz vigyort küldött ellenfele felé, s utána színpadiasan ásított egyet. Erik dühösen meredt a kapitányra, elkente szégyentől égő koszos arcán a szeméből kicsordult könnycseppeket és felpattant. Ismét elkezdődött a harc. Most a csatázók fej fej mellett haladtak, minden akadályt roppant ügyenesen vettek, a labdák csak úgy táncoltak a lábuk között. Szédítő látványt nyújtottak. A lelátón felélénkült a kurjongatás és a fütty jól ismert orkána. Rajtam is eluralkodott a drukker-láz, avagy a duda, ahogy mi hívtuk. Ökölbe szorítottam kezeimet, és szorítottam, hogy történjen valami, csapjon be a villám és ne legyen vége, csak ne legyen vége!
Már csak pár méter volt hátra, mikor Kitti rohant be a pályára és odavetette magát a küzdő felek közé. Tudta, hogy, ha Gergő nyer bátyja örökre búcsút mondhat az ösztöndíjnak; viszont, ha Erik győz, szerelme veszíti el minden méltóságát.
A két fiú azonban nem törődött vele, csak átugrották. A lány erre olyan sírógörcsöt produkált, amilyet azelőtt még sohasem láttam nála.
Gergő és Erik tovább rohant, úgy futottak, mintha az életük volna a tét. Szemükben vad tűz lobogott, arcuk merész elszántságot tükrözött.
Már csak egy méter volt hátra…Már csak fél…Csak harminc centi…Tíz…És egy…