Gyilkosság a fikusz mögött

Rózsaszín köd. Hányinger. Rosszul vagyok…
Rózsaszín köd, hányinger…Rosszul vagyok…
Rejtély! Kámfor! Csalás…Szerelem! Bűntény!
Kiáltott fel a lovag a színpadon.
Érdekes. Mennyire hűen utánozza a bolondot…
Furcsa. Miért pont egy lovag játssza a tizennyolcadik század főfelügyelőjét? Egyáltalán nem logikus, történelmi zűrzavar…
A darab címe: Gyilkosság a fikusz mögött.
Őszintén szólva fogalmam sincs miért ülök a nézőtéren és bámulom ezt a borzadájt.
Úgy volt, hogy komoly, művészi kikapcsolódásra vágyom, de mikor beléptem a színházba és megláttam a neonrózsaszínű plakátot erre a darabra váltottam jegyet.
Arra gondoltam, hogy ha a plakát ennyire szörnyű, akkor a darab egy nagyszerű remekmű és érdemes megnézni. Tévedtem…
Ez minden volt, csak nem művészi élmény, a látványvilága is borzalmasnak mutatkozot. Megpróbáltak néhány vizuális effektet is belecsempészni a műbe, de ez eleve kudarcra volt ítélve, mivel egy krimibe nem nagyon illik a süllyedő hajó és a mediterrán sziget képe.
Minden szereplőnek neonrózsaszín illetve rikító zöld ruája volt, érdekes összeállításban.
A legpocsékabb szereposztás tárult a szemeim elé, mikor felgördült a függöny. Kínai, afrikai, skandináv, latin-amerikai, európai és indiai kultúrák keveredtek a színpadon, köszönhetően a színes szereplőknek.
Egy barokk jelmezbe öltözött, afrofonatos hajú, fekete férfi sietett végig a színpadon. Később egy kínai lány felsikoltott: megtalálták a skandináv nő holtestét…

Hirtelen minden rózsaszínű lett, majd nyálas, olvadozó hegedűszólam hangzott fel; a színpadon emberek rohangáltak, arcukat kísérteties fénybe vonta a rózsaszín derengés. Nem bírtam nézni ezt a borzalmat. Oldalra fordítottam a fejem a technikusi pult felé. A rendező büszkén ült aranyozott székén és megvető pillantásokat küldött szét a zsúfolt teremben. Hatalmas hasán csak úgy feszültek mélyvörös bársonyzakójának gombjai, kefe bajszát mintha vonalzó mentén nyírta volna. Kurta nyakán szokatlanul kerek fej ült, gombszemeit a nézőkön jártatta, arcán fölényes mosoly jelent meg, mikor a szorongó emberekre pillantott. Ez a rengeteg ember, aki itt ült velem együtt és ezt a darabot bámulta, úgy tűnt egyenesen élvezik a színházat. Ezt nem bírtam elfogadni. Undorító ez az összevisszaság.
Ahogy jobban szemügyre vettem nézőtársaimat rájöttem miért ülnek itt. Olcsó volt a jegy, a szórakoztatás nem színvonalas, hanem nagyon ripacs és látványos. Ehhez a darabhoz nem kellett tudni számolni és érteni az igazi művészetet. Buta emberek jöttek csak el, akik most azt hiszik, hogy lesz mivel elhencegniük…Öreglányok, akik majd ezt fogják mesélni szomszédasszonyaiknak, eldicsekednek, hogy tudják ki a gyilkos…
Égbekiáltó igazságtalanság, hogy ezt színpadra állíthatta az a hájas kurafi.
De mind ilyen darabokat játszanak csak a színházban. Nyolc terem van és a nyolc teremben mindig ugyanazzal szembesül az ember: az igénytelenséggel.
Kinyitom a műsorújságot és beleolvasok:
 Délelőtti műsor: -Öngyilkossági kísérletek tárháza

    Délutáni műsor: -A hetven éves szűz

                              -Gyilkosság a fikusz mögött
Most, hogy így jobban belegondoltam örültem, hogy inkább azt tudhatom, hogy ki ölte meg a lányt a fikusz mögött, mint emberei mivoltomat meggyalázva ott üljek a zsúfolásig megtelt nézőtéren egyedül és nézzem ahogy a társadalom vad árnyai butítják az életbe rögeszmésen kapaszkodó, ostoba embereket, s ha nem engedelmeskednek a rút szörnynek elborítják rózsaszín köddel az agyukat míg bele nem zuhannak a saját, eleven vermükbe, hogy ott aztán rájöjjenek: rosszabb dolgok is vannak a halálnál!
Rózsaszín köd. Hányinger. Rosszul vagyok…
Rózsaszín köd, hányinger…Rosszul vagyok…

VÉGE